Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Sorsfordító döntések – 11.

Megfelelés vagy szeretet (agapé)
Nágocs, 2014. október 4.

Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot, az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.(Hós 6,6)

Bevezetés

Nagyon sokan szeretnénk „szívből jók lenni”. Mindenki törekszik arra, hogy mások is jónak tartsák. „Anya, most jó voltam?” Téged és engem is zavar, ha valaki rosszat gondol rólunk. Talán azt is nehéz eldönteni, mikor jobb mások szemében rossznak tűnni, ha igazuk van, vagy ha tévednek. Megpróbáljuk sokféle eszközzel a rólunk kialakított rossz beállítást kifényesíteni, tisztává „varázsolni”. Mindig sikerül?

Vajon fontos kérdés-e, hogy Isten szemében, főként, hogy van véleménye teremtményeiről, elég jók vagyunk-e? Sokan azt a kérdést is felteszik, hogy elég jó-e nekik Isten. Sokan pedig fel sem teszik ezt a kérdést, hiszen semmi értelmét nem látják elkötelezett vallásos, illetve hívő élet gyakorlásának, nemhogy keresnék Isten személyes akaratát életükre nézve.

Abban is szeretnék közösen gondolkodni veled e pár sor erejéig, hogy mit gondolunk a megfelelés vitathatatlanul embert formáló erejéről. Elegendő-e? Ha igen, mihez? Az engedelmesség akár félelemből, vagy belátásból, akár kötelességtudatból vagy feszültségkerülésből mennyire tud „szívből jó embereket” formálni belőlünk? És amikor mi „megfelelünk” családunk, főnökünk, papunk, egyházunk és talán Isten „elvárásainak”, máris jók lettünk? És ha szeretünk megfelelni az embereknek, akkor vajon mennyire függ lelkiállapotunk attól, hogy mások mennyire felelnek meg nekünk? Meg tudjuk-e őrizni lelki békénket akkor, amikor mások velünk szemben közömbösek, kritikusak, ellenségesek, elutasítók?

A megfelelés, a jó benyomáskeltésre, jó viselkedésre való odafigyelés magában rejti az ítélethozatal szükségességét is. Mire gondolok? Amikor tudatosan viselkedünk működünk Istennel és emberekkel való kapcsolatunkban, mérlegelési lehetőséget hagyunk magunknak arra nézve, érdemes-e a másik arra, vagy nem, hogy jót tegyünk vele, jók legyünk hozzá. Nem egyszer ki is mondjuk, „na ő…, hát ő nem érdemli meg”. Egyszerű dolog például: a munkahelyen vagy a gyülekezetben viselkedünk, otthon azonban már kevesebbet foglalkozunk azzal, hogy szívből kedvesek, segítőkészek, örömtelik legyünk. Van arra is példa, hogy őt még meg kell nevelnünk, ahhoz, hogy „megfeleljen nekünk”.

Vajon van-e különbség emberekkel és Istennel való kapcsolatunkra nézve annak, hogy jó benyomást, jó viselkedést tanúsítunk feléjük illemből, megfelelésből, „elfogadottsági vágyunkból”, félelemből vagy másik lehetőség szerint odaadásból, szeretetből? Mi az egyik és mi a másik hatása valódi boldogságunkra és Istennel való jó kapcsolatunkra, végül pedig üdvösségünkre, örök életünkre nézve? És az-e a feltétlenül jó, ha a környezetünk mindenben elfogad, helyeslően viszonyul hozzánk, hogy nehogy megbántódásunkra adjon okot? Hogyan működjön Istennel és emberekkel való kapcsolatunk? Megfelelésből, vagy odaadó szeretetből? Mi függ, illetve miben segíthet e kérdésben a helyes döntésünk?
 

A kérdés Istennel és vallással kapcsolatban

Jézus tanítványai úgy gondolták, hogy nagyon szeretik mesterüket. Egy alkalommal kitaláltak egy jónak vélt kérdést. Nem haboztak fel is tenni. „Vajon ki nagyobb a mennyeknek országában? És előhívott Jézus egy kisgyermeket, közéjük állította azt, és mondta: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába. Aki azért megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában” (Mát 18,1–4). A tanítványok vágytak elfogadottságra, vágytak arra, hogy a Mennyországban ott legyenek, sőt nagyoknak is tekintsék őket. Egyszóval Isten szemében nagyon jók akartak lenni.

Mi volt Jézus válasza? Jézus nem beszélt kifogástalan tökéletes, „kigyúrt” fiatalemberekről, gyönyörű lányokról, rendkívül bölcs idősekről, vagy a hittudományok bajnokairól, akik majd nagyok lesznek a Mennyországban. Viszont arról beszélt, hogy azok, akik ilyen jónak tűnő kérdést tesznek föl, még meg kell térniük, és alázatossá kell válniuk.

Érdemeinkkel, tudásunkkal, hitvallásunkkal és jó cselekedeteinkkel „nem lehet megfelelni Istennek”. Helyes vagy annak gondolt magatartásunk önmagában kevés ahhoz, hogy Isten értelmét lássa életünknek, sőt örök életünknek. A gyermeki alázat – akinek a szüleire utaltság és szülei megbecsülése még természetes – segít bennünket olyan jellem építésére vallásos, hívő életünkben, hogy boldogok legyünk itt e földön, és eljussunk Isten országába. Egy kisgyermek fél, sír, ha nem látja szülője védő, oltalmazó, gondoskodó jelenlétét. Ha viszont jelen van, békességre és biztonságra lel. Ismerjük ezt a tapasztalatot a jó Istennel kapcsolatban? Ez már szeretetkapcsolatot és szereteten alapuló együttműködést feltételez.

Többen azért nem kötelezik el teljes szívvel magukat a hit, illetve Isten mellett, mert soknak és nehezen hordozhatónak gondolják azokat a szabályokat, amelyeket Isten elvárásának tartanak. Ez a gondolkodásmód azonban az összetákolt házassági kísérlethez hasonlít, ahol a vagyoni helyzetet, szabadidő-beosztást, munkát, házimunkát…, szóval mindent lepapíroznak. Megkeresik az összeköltözés kölcsönös előnyeit – de valójában az egész kapcsolat kívülről és belülről is visszataszító lehet.

Akik szerelmesek, akik szívből szeretik egymást, nem „méricskélik”, hogy társuk számára mi az éppen elegendő, mit fogad még el, hanem fáradság árán is minél többet szeretnének önmagukból a másik örömére adni. A jó Isten már mindenét odaadta velünk való jó kapcsolatáért. Megéli a mi részünkről ezt a "viszonzóan" odaadó lelkületet? „Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot, az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” (Hós 6,6)

 

A kérdés embertásainkkal kapcsolatban

Az Istennel kölcsönös, odaadó szeretetünk nagyon sokat segít emberi kapcsolatainkban. Felül tudunk emelkedni folyamatosan a vegyes érzelmeink építette barikádoknak. Nem az lesz a szempont, hogy félünk-e egy kapcsolatban, elfogadottságot keresünk-e, irányítani akarunk-e…, hanem hogyan tudjuk Isten vonzó szeretetét tovább sugározni kapcsolatainkban. Nem megfelelni akarunk az embereknek – és ez számos esetben lehetetlen is, hanem az Istentől kapott erővel és méltósággal, tisztelettel és megbecsüléssel viseltetünk irántuk. „…Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket. Ezt pedig az evangyéliomért művelem, hogy részestárs legyek abban” (1Kor 9,22–23). Ennek az életnek van értelme!

Jézus a Hegyi beszédben külön óvta a keresztényeket attól, hogy szempont legyen életvitelükben a mások előtti jó benyomás keltése. „Hogy lássák az emberek jóságosságukat.” Hasonló helyzetre utal az a népi mondás is, hogy „az öndicséret büdös.”  „És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utcák szegletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.” (Mát 6,5)

égül Jézus utolsó beszédéből említem föl az ítélet jeleneteit: „Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? Vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? Vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg” (Mát 25,34–40). Szívből és szeretetből fakadó természetes jóság – ez az örök élet.
 

Rómad van szó

Isten bátorságot, békét és biztonságot ad neked, ha megérezve vonzását, örömmel adod tovább szabadságot is adó szeretetét. Nem jó benyomást akarsz kelteni, mint egy gyorsan kipukkanó színes lufi, és nem „köve-telsz” másoktól sem hozzád igazodást. „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét” (2Tim 1,7). Így nem leszünk érzelmileg zsarolhatók, nem akarunk mindenkit mindenáron megmenteni, megváltani – mert ez nem is a mi feladatunk. Jó Atyánk biztonságában és napsugarában élhetünk, ember-társaink pedig bárhogy is viselkedjenek velünk szemben, kevésbé zavarják meg kiegyensúlyozottságunkat.

 A témavázlat pdf formátumban ide kattintva letölthető. 

Gondolatok
Vissza az igehirdetések oldalra.
Vissza a főoldalra.
Napi áhítatok itt.

Sorsfordító döntések (sorozat)

1. Ítélethozatal
2. Jellemfejlődés: Igen vagy nem?
3. Engedelmesség vagy kockázatvállalás?
4. Ki lesz a barátod?
5. Felelősségvállalás: Igen vagy nem?
6. Készség a tanulásra
7. Gyűjtögetés vagy becsületesség?
8.Bizakodás vagy szorongás?
9. Felelősség vagy kényelem?
10. Megbántódás vagy belátás?
11. Megfelelés vagy szeretet - itt áll.