Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Kép Otthon -más-hol? Leválás a szülőkről

Az előadás siófokon hangzott el 2010. november 13-án, szombaton délután.

Mit jelent egy gyermek életében szüleiről leválni? MIkor jön el ennek az ideje? Mikortól és hogyan kell gyermekeink segítségére lenni a leválásban, a noldog önállóságra való ékpesség kialakulásában...

Otthon – Más – Hol?

Leválás a szülőkről – Önállóságra nevelés

Bevezetés

Hol van az otthonod? Amikor haza mész, otthon vagy? Mit, milyen kapcsolatokat jelent számodra az OTTHON, és mit vársz tőle? Ezt kaptad gyermek-korodban? Most tudsz olyan otthont teremteni – főként érzelmileg, lelkileg, kisugárzásban –, amilyenre te vágytál gyermekként?

Mit jelent egy gyermek életében szüleiről leválni, mikor jön el ennek az ideje? Mikortól és hogyan kell gyermekeink segítségére lenni a leválásban, a boldog önállóságra való képesség kialakulásában? Szükségü(n)k van erre? Amelyik gyermek levált szüleiről, már nem is szereti őket többé?

A főcímünk egy személyiség-építkezést próbál ábrázolni. A felnőtté válás folyamatát három felvonásban. (A gyermek: „otthon”, azután a kamasz: „más”, végül a nagy kérdés, hogy az ifjú „hol” lel új otthonra?) E folyamat napi változást jelent a szülő és a gyermek életében is, amely sok bizonytalansággal jár, de amelyhez igen sok segítséget adhatunk gyermekeinknek.

A következő előadás szeretne segítséget nyújtani azoknak a kedves érdeklődőknek is, akiknek gyermekkora sok sérüléssel terhelte meg felnőtté válásukat. Szükség lesz bepillantanunk azon szülő-gyermek kapcsolatok alakulásába is, ahol a szülőnek egyedül kell vállalnia gyermekei nevelését.

Kép A témakörhöz négy fő gondolat megvizsgálását választottam az alábbiak szerint:

Ø      Mi az otthon szerepe életünkben?

Ø      Mit jelent leválni a szülőkről?

Ø      Önmagunk vizsgálata az egészséges leválás tükrében

Ø      Gyermekeink egészséges leválásának segítése

 
I. Mi az otthon feladata és szerepe életünkben?

Kedves Olvasó! Szerettél otthon lenni? Miért szeretünk otthon lenni, vagy ha ez nem adatott meg, hol voltunk/legyünk helyette máshol? Én nagyon ritkán szerettem otthon lenni, ahol pedig jól éreztem magam, ott sem éltem bele magam a jó helyzetbe, mert tudtam, hogy hamarosan haza kell mennem.

Az otthon az a hely, ahová megszületésünk után hazavisznek, ahol gondoznak, ápolnak, ahol tanulunk bízni szüleinkben, mert számíthatunk rájuk minden szükségletünkben. Ahol tanulhatunk járni, beszélni, öltözni. Ahol szabad hibázni a tanulásunk folyamán, ahol védenek, és ahol meleg, szeretetteljes légkörrel nevelnek. Ahonnan elsegítenek bennünket az óvodába, iskolába. Ahol megtanulhatjuk az otthon működésének és működtetésének legfontosabb szabályait és teendőit. Ahol felkészülhetünk saját otthonunk kialakítására, önálló életünkre. Ahová tartozhatunk, a biztonság és a békesség helyszíne. Egy igazi otthon szabadságot ad, soha nem láncol önmagához, nem zsarol érzelmileg, nem kelt bűntudatot, de mindig örömmel fogadja, ha számítunk rá, és a tőlünk telhető legtöbbet megtesszük boldog működéséért. Az otthon az a hely, ahová felnőtt életünkben is úgy térhetünk haza, mint a könnyekre fakasztó napsugaras emlékek helyszínére.

Mivel társas lények vagyunk, így az otthonhoz mindig hozzátatoznak Kép kedves és szeretetteljes családtagjaink. Talán az ideális otthon az a hely, ahonnan soha nem kell elmennünk. Még a mondás is azt tartja: „Mindenütt jó, de legjobb otthon.” Létezik ilyen otthon? E gondolatok végén eszembe jut egyik nagyon kedves keresztény ének kezdősora: „Hazavágyom, igaz otthonomba, ahol Atyám lakik”.

Ha netán ilyen otthonunk volt, vagy ilyet vágyunk/tudunk teremteni magunk körül, akkor jogosan vetődik fel a kérdés: Mit jelent leválni a szülői házról, miért van rá szüksége a szülőnek és a gyermeknek is?

Ideális otthona senkinek sem volt. Ezt azért mondhatjuk biztosan, mert a szülők is emberek, követnek el hibákat, még ha ezt nem is vallják be önmaguknak, gyermekeiknek. Önzésre hajló természetük van, és ez jelentős akadálya egy igazán békés, szeretetteljes, egyre több felelősséghordozásra tanító, mégis szabadságot adó és melegséget sugárzó családi fészek működésének.

 
II. Mit jelent leválni a szülőkről? (Önállósulni)

A szülőkről leválni azt a kisgyermekkortól kezdődő folyamatot jelenti, amely a szülői ház biztonságában tanult egészséges ismereteket egyre önállóbban és egyre nagyobb felelősséggel alkalmazza szülői ráhatás és irányítás nélkül. Az egészséges leválás legjellemzőbb életkora a 16-22 éves kor. Alapjait azonban kisgyermekkortól építjük, vagy éppen nem építjük. A leválás három területét külön is meg kell említeni:

Szociális önállósulás: Kisgyermekkortól fokozatosan önállóbbá válnak az egészséges gyermekek, megtanulnak önállóan járni, beszélni, étkezni, öltözni, tanulni, azután már egyedül mennek az iskolába, orvoshoz, szabadidős programokra, egyedül intézik útlevelüket, felsőfokú tanulmányaikat. Önállóan választanak életpályát, otthont, társat. A szociális önállósuláshoz kisgyermekkortól helyesen viszonyuló szülők abban a kiváltságban részesülhetnek, hogy gyermekük érdeklődve veszi számításba felelős döntései idején tanácsaikat, tiszteli őket tapintatos életbölcsességükért. Vannak azonban szülők, akik nem tudják, hogyan kell segíteni gyermeküket az önállósulásban, leválásban.

Talán mosolygásra okot adó a következő igaz történet: „A szociális munkás naptárjára majd órájára pillant, és máris kopogtatnak ajtaján. Az elvált édesanya telefonon jelentkezett be problémájával, miszerint 17 éves, depresszióval küzdő, gimnazista leányával egyre többször ellenséges viszonyba kerül. Segítséget szeretne kapni. December lévén kabátban lépnek be az ajtón. Az édesanya igyekszik leányáról lesegíteni a kabátot, még a sál levételében is közreműködik. Mindenképpen szeretné jelezni kollégám felé, hogy ő mindent megtesz leánya boldogságáért, szeretetére, támogatására mindig számíthat. A leány keserűen és reménytelenül pillant a kollégámra. – Valóban ez a minden, amit az édesanyának tennie kell?”

Anyagi önállósulás: A következő terület már érzékenyebb kérdés, még jóléti társadalmunkban is. Nehéz pályakezdőként munkát kapni, e nélkül pedig anyagi önállósulásról és leválásról nem is beszélhetünk. Ha mégis kap egy fiatal munkát, ezért pedig fizetést, akkor csak remélhetjük, hogy azzal majd jól is bánik.

Az anyagi területen való leválás azonban még többet rejt magában. Akkor beszélhetünk egészséges anyagi leválásról, ha gyermekünk megtanulta, hogy takarója meddig ér, és hozzá azt is, hogy csak addig nyújtózkodjon. Ha mi szülők az első édességcsomag, vagy éppen zsebpénz gyors elköltése után azonnal „kisegítettük” gyermekünket, később egyre többet várhat el tőlünk uralma alá nem vont vágyai követelése miatt. Mi tesszük függővé gyermekünket magunkhoz, és ha mi már nem tudunk többet adni, akkor csorba esik kapcsolatunkon, vagy éppen mások indokolatlan segítségével próbálja vágyait teljesíteni. Így kerül sok fiatal a bankok, hitelek rabszolgasorába.

Érzelmi önállósulás: Ez a terület számomra a legkedvesebb, de a szülő-gyermek kötődési kapcsolat legérzékenyebb kérdése is. Az érzelmi leválás azt a rendkívül keskeny, nehéz, de gyönyörű kilátást, friss levegőt tartogató ösvényt jelenti a fiatal számára, amelyen járva boldog emberi kapcsolatai épülhetnek, és jó kapcsolatban maradhat szüleivel is.

Az egészséges érzelmi leválás azt jelenti, hogy gyermekünknek kialakul az egyéni érdeklődési köre, értékrendje, és a vágy az önálló életvezetésre, a megfelelő partner megtalálására. Az ilyen fiatal természetes baráti kapcsolatok építésére képes, több érdeklődési körének megfelelő ifjúsági programon is részt vesz.

Azok a jóra törekvő 18-24 éves fiatalok, akik tartanak szüleik folyamatos „segítő szándékától”, vagy éppen már kiskoruktól a tévé, számítógép, internet magányában felnőve végképp elmagányosodnak, érzelmileg egyáltalán nem tudnak/tudtak leválni szüleikről. Sajnos a bizonytalan érzelmi működésnek romboló befolyása lesz egész életükre, ha nem találják meg a gyógyulás útját. Közülük többen menekülnek „égő sebeiket” hűsíteni a túlhajszolt munka, az alkohol, a kábítószer, a szerencsejáték, az érzéki örömök, a homoszexualitás vagy éppen az öngyilkosság árnyékába.

Kép

 Végül összegezve szükség van a gyermek fiatallá serdülése folyamán szüleiről leválva velük is új kapcsolatot építeni. Szülői felelősségünk, hogy megtanítsuk gyermekeinknek a szociális, anyagi és érzelmi leválás biztonságos útját. Ha ez sikerül, akkor számíthatunk egészséges felnőtt szülő-„felnőtt gyermek” kapcsolatra.

 

 
III. Önmagunk vizsgálata az egészséges leválás tükrében

Mielőtt gyermekeink egészséges leválásának segítői szeretnénk lenni, tekintsük végig saját leválásunkat szüleinkről. Ha az ideálishoz közeli otthonunk volt, biztosan nagyon sok segítséget kaptunk szüleinktől, hogy felnőttként is biztonságos önálló belső tartással indulhassunk neki az élet kihívásainak. Többségünk azonban már gyermekkorában sok olyan „mérgező” hatást gyűjtött össze személyiségébe, ami a mostani kiegyensúlyozottságát, erkölcsi és érzelmi tartását veszélyezteti.

Susan Forward Mérgező szülők című könyvének internetes ajánlásábólszeretnék idézni:Nagyon kevesen vannak azok, akik felnőttkori problémáikat kapcsolatba tudják és merik hozni egykori szülő-gyerek viszonyukkal. Legtöbbünk egyszerűen nem lát rá e kritikus témára, a szülő kényszerű idealizálása miatt. A „továbblépés" feltétele a szülőkhöz való kritikátlan lojalitás feladása. Ez után foghatunk csak hozzá, hogy tudatosítsuk, majd feldolgozzuk a múlt értelmetlen, káros szülői üzeneteit… Csupán hangsúlyozza, hogy a felismerés félig-meddig gyógyulás is, és a felfedezés kezelhetőbbé teszi az eddig homályba burkolódzó összefüggéseket. Hosszabb távon talán hozzásegít a rejtett sérelmek felfedezése után a tudatos megbocsátáshoz, s így a tehermentesített felnőtt léthez.” (www.hazipatika.com: Nehéz örökség mérgező szülőktől)

Gondold végig, kedves Olvasó, nagykorúvá válásod éveit, mennyire voltál kiegyensúlyozott, mennyire érezted úgy, hogy az ÉLET kihívásai, csendesebb és zordabb viharai között saját csónakodban tudsz maradni. Mennyire tudtad azt, hogy életpályád megválasztásában, társválasztásodban a pozitív értékek mellett fogsz dönteni? Azt tanulhattad-e, amit te szerettél volna, vagy éppen szüleid életét kellett folytatnod? Ha belső zavaraink vannak, bizonytalanok vagyunk önbecsülésünkben, vannak úgynevezett „szőnyeg alá söpört” dolgaink szüleinkkel, akkor érzelmileg nem tudtunk leválni, önállósulni, és ezért nem csak bennünk van a hiba.

Fiatal felnőtt koromra teljes mértékben megtanultam a magam „érdekeit” háttérbe szorítani, képessé váltam „mártíromkodni”. Könnyen kihasználhatóvá váltam, mindenkinek segítettem a kollégiumban is, azután a munkahelyemen is, úgy, hogy saját egészségem szabályait sem vettem figyelembe. Többször volt beszédszünet apukám és köztem felnőtt életemben is, jelenlétében mindig úgy éreztem, hogy semmit sem tudok jól csinálni. Többször beszélt feleségemről is csúnyán, igaztalanul, ezzel akaratlanul is házasságunknak ártott. Személyesen soha nem tudtam kérni, hogy hagyjon fel ezzel a magatartással, amikor először telefonon kértem ezt, a leggonoszabb vádakkal illetett. Ezután két testvéremmel és feleségemmel elhatároztuk, hogy meglátogatjuk, és felvállaltam bátorságot gyűjtve, hogy ki merjem mondani, hagyjon fel családtagjai bántásával, szeressen bennünket, és ne a hibákat keresse bennünk. Ő kérésünket meghallgatta, de nem fogadta el. További oktatásban részesültem, de megbocsátottam neki, és végre az érzelmi önállóság felé is nagyot léptem előre. Tudnunk kell változni felnőtt korban is. Sokszor szüleink viselkedésének megváltozására nem számíthatunk, de mi változhatunk, gyógyulhatunk már attól is, hogy látjuk, megnevezzük szüleink velünk kapcsolatos hibáit, és tudatosan törekszünk arra, nehogy magunk is ugyanazon hibák elkövetőivé váljuk.

 
IV. Gyermekeink egészséges leválásának segítése

Hogy felnőtt gyermekeinkkel is őszinte, boldog és kiegyensúlyozott kapcsolatban lehessünk, a hozzájuk való kötődésünk folyamatos változására van szükségünk fogantatásuk pillanatától kezdve. Ahogyan „nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”, ugyanúgy nem lehet két egyforma napunk sem családunk életében.

A szociális önállósulás területén egészen más, amikor szoptatni kell gyermekünket, és ebben fejlődik, vagy éppen azon töri a fejét, hogy milyen süteményt süssön születésnapunkra 12 éves korában. Másként gondolunk a hazaérkezés pillanatára gyermekünk első óvodai napja végén, mint amikor korrepetáló tanárt keresünk neki első gimnazista korában matematikából. Ezen „önállósítási területen” szoktunk, mi szülők a legkevesebb hibát véteni. Törekedjünk arra, hogy időben bízzuk meg gyermekeinket hozzájuk illő feladattal, a megoldások idején hagyjuk hibázni, véletlenül se várjunk tőle tökéletes megoldásokat, minden apró sikert akarjunk észrevenni és elismerni, további feladataihoz bátorítani. Így értelmi központja fejlődni fog, mert így „íratott meg a program”. Vigyük el gyermekünket magunkkal kis korától kezdve kiállításokra, komolyzenei koncertekre. Kérdezzük meg a véleményét a látottakról, hallottakról. Képességeinek megfelelően engedjük el önállóan olyan barátaihoz, akiket már mi is vendégül láttunk otthonunkban. Érdeklődjünk tanulmányai iránt, járjunk el szülői értekezletre, de az iskolai kudarcairól, kellemetlen dolgairól egyre inkább hagyjuk, hogy ő számoljon be. Ekkor első indulatunk helyett érezzünk együtt vele, azonnal idézzük fel saját gyermek- és ifjúkori ballépéseinket, és törekedjünk úgy reagálni gyermekünk negatív viselkedésére, ahogyan mi is elvártuk volna hasonló életkorban. E magatartás nem jelenti részünkről azt, hogy a helytelen viselkedés következményeit elhárítjuk, de azt feltétlenül jelenti, hogy nem tekintjük magunkat tökéletesnek, és gyermekünkkel együtt érzünk.

Az anyagi önállósulás alatt azt értjük, hogy gyermekünk ifjúkorára segítségünkkel alkalmassá válik anyagi javakra szert tenni, azokkal kiegyensúlyozottan gazdálkodni. Utaltam arra a korábbiakban, hogy tanítanunk kell a gyermekeket a beosztásra kisgyermekkortól kezdve az étvágyban, a szabadidős programokban és a zsebpénzkezelésben. Ezt azért se mulasszuk el, mert egyre erősebb a reklámok, a hitelek, hitelkártyák adta lehetőségek vonzása, és nekünk felnőtteknek is nagy kihívást jelent az eladósodás veszélyének elkerülése. Óvjuk ettől gyermekeinket is. Ha megtanulnak gyermekeink addig nyújtózkodni, ameddig az általuk készített takaró ér, akkor nem fognak sem a folytonos háttértámogatásunkra szorulni, sem nem lesznek hitelezőik szolgái.

Kép

Az érzelmi önállósulás elősegítése a legnehezebb kihívást jelenti sok szülő részére. Helyes egyre nagyobb szabadságot adni gyermekünknek a felelős gondolkodásban, a tisztelettudó véleményalkotásban. E célt a családi beszélgetésekkel, gyermekkorunk szebb és kevésbé szebb történeteinek elmondásával, a gyermek mindennapjai utáni érdeklődéssel, és tiszteletünk kifejezésével érhetjük el. Az érzelmi elengedés két veszélyes végletének megemlítése segít bennünket azon a középúton járni, amit ajánlhatunk önmagunk és szülőtársaink részére.

 

Az egyik véglet, hogy a szülők nem szeretnék elengedni gyermekeiket, mert ők pótolják azt az űrt, amit saját boldogságuk hiánya okoz. Sokszor a gyermekkel, fiatallal való törődés elfedi a szülők hiányosságait. Az az érzés támadhat bennünk, hogy a gyermekek elköltözése miatt kiegyensúlyozatlan, akár depresszióra is hajló, boldogtalan felnőttek vagyunk. Akiket lassan és nehezen engednek el, azok a fiatalok félni fognak a felelősségtől, az önálló döntésektől, ha bele is kényszerülnek helyzetekbe, gyakran rossz döntést fognak hozni. Ez a véglet inkább az anyákra jellemző.

Az apák házasságuk néhány éve után jó néven veszik a szabadságot, a csökkenő gyermekzsivajt. Az anyák néha a fejüket fogják, hogy az apák mennyivel több dolgot engednek meg akár „idő előtt” is gyermeküknek. Erre az önállóságra nevelésnél szükség van. Ha azonban túl könnyen teszik a szülők, ezzel a módszerrel is okozhatnak sérüléseket, mert a saját útját járni készülő fiatal úgy érezheti, hogy meg akarnak szabadulni tőle, útban van. Éretlenül keveredik veszélyes társaságokba, próbál ki „örömszerző praktikákat…”, vagy éppen magányosan zenét hallgat, internetezik.

Vannak csodagyerekek is, akik kicsiny koruktól kezdve jelentős felelősséget hordoznak, kis felnőttek. Ők lehetnek azok a gyermekek, akik arra kényszerülnek, hogy saját, sőt akár szüleik szülei legyenek, nincs kit követnie, nincs kitől tanulnia, és nincs kire felnéznie. Az érzelmi fejlődésnek ebben a döntő szakaszában szülői példakép híján a gyerek személyes identitása elsodródik, szerepzavaros lesz. Az ilyen gyermekre olyan felelősség hárul, ami a szüleit illetné meg. Arra kényszerül, hogy túl korán felnőjön, és ezzel megfosztják gyerekkorától. Mini-felnőtté kell válnia, hogy a családot egybetartsa.

Óvakodjunk attól, hogy gyermekeink pótolják szeretethiányunkat, érzelmi hiányosságainkat (ellenséges nagyszülő bántásai, veszekedő, alkoholizáló házastárs, idegesítő, kötekedő főnök, vagy éppen egyedülálló szülőként a házastárs hiánya), így ők terhelődjenek meg saját sérüléseink gyógyításával. Erre keressünk máshol gyógymódot, de semmi esetre se a gyermekünknél.

Bármennyire is terheltek vagyunk, legyünk gyermekeink olyan szülei, akikre felnézhetnek, aki ifjú gyermekének kíváncsi a véleményére, javasol, tanácsol. Legyen bennünk olyan, amit tisztelhetnek. De emberek lévén szülőként is „szabad” hibáznunk, de ezt soha ne tegyük emelt fővel mint visszavonhatatlant, hanem mihamarabb kérjünk bocsánatot érte gyermekeinktől.

 
Záró gondolatok

Jó két hete megkérdezték tőlem, hogy elfogadnám-e a csodálatos természeti környezetben épült új hotel egyik apartmanját, ha éppen én nyerném meg. Természetesen nagyon örülne egy ilyen lehetőségnek az ember, de én nemmel válaszoltam. Gyorsan kiszámoltam a további járulékos költségeket, amelyeket nem is tudnánk vállalni családommal. Pedig jó lenne minden évben élvezni egy-egy hétre új otthonunkat. Főként gyermekkorom kimaradása és eddigi munkám után mondhatnám azt is, hogy megérdemlem. Azonban én más „otthon”-ba szeretnék készülni.

Személyes életemben azt mondhatom, hogy szüleimről való leválásom könnyű volt, mert szinte elmenekültem otthonról, amint főiskolai tanulmányaimat megkezdhettem. Azonban sok sérülést hoztam magammal. Érzelmileg továbbra sem engedett el édesapám, szinte mindenről van ellentétes véleménye, életemet rendkívüli veszélyben látja, továbbra is nehéz vele beszélgetnem, még ha meg is bocsátottam neki. Óvakodnom kell attól, hogy rossz példáját kövessem saját szülői munkámban.

Azonban azt a rendkívüli bátorítást kaphattam Isten szaván keresztül, hogy bár édesapám következetlen fenyítése sokszor szeretetlen és igazságtalan volt, de Ő él, a Gondviselő, a Teremtőm, aki mindeneknek Atyja, és ő elküldte Fiát, aki testvérünkké lett. Az ő útmutatása mindig szelíd, szeretetteljes, igazságos, és ha nehéz is, akkor is biztonságos, hiányosságainkat pótoló. Gyógyító erő árad ma is tőle, hogy szülői feladatainkat lelkileg egészségesen és boldogan végezhessük.

A fenti gondolatokat két bibliai idézettel szeretném zárni: „Mert ám azok (szüleink) kevés ideig, tetszésük szerint fenyítettek; ő pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk” (Zsid 12,10). Tudom, hogy az élet kihívásaiban sokszor volt részem „apai” nevelő gondviselésben. Kollégáim is azt mondják, hogy nagyon sok dologban változtam, és magam is arra törekszem, hogy Atyám formáló keze alatt jellememben fejlődjek, változzak, gyógyuljak.

Jézus búcsúbeszédéből való a következő néhány sor: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Ján 14,1–3) Isten tudja, hogy e természeti és társadalmi katasztrófákkal sújtott föld nem lehet már igazi otthonunk, másra van szükségünk, de hol? Ő elmegy és helyet készít nekünk, ideális otthont, ahonnan már nem kell elmennünk. Mégis szabadok leszünk a fejlődésre, emberi kapcsolatainkban is, az önzetlen szeretet biztonságos védelmében.

 Elhangzott: Siófok, 2010. november 13., Mocorgó Családi Napközi. Az előadás vázlata letölthető a www.banhiditibor.hu weblap Nevelés-oktatás-képzés menüpontjából.

Kép