Mit jelent számomra?
Hogyan ismertem meg személyesen Istent?
Tapasztalatok az úton
Mit jelent számomra a hit, illetve a vallás?
A hit számomra a józan ész talaján álló meggyőződést jelent, és belső tartást ad. A hit nem véletlenszerű örökség, vagy éppen neveltetés kérdése, hanem saját gondolkodáson alapuló keresés, vizsgálódás után hozott döntés. Aki gyermekkori keresztsége után, illetve vallástalan neveltetését követően nem ellenőrzi világnézeti és vallásos ismereteit, csupán elfogadja örökségét, neveltetését, esetleg felnőtt korában sodródik a többséggel, esetleg azok gondolkodáskerülésével, annak legfeljebb vallása lesz., vagy éppen meggyőződéstelen ateistává válik. Ha ilyen emberrel találkozom, mindig attól tartok, hogy bármikor bármire manipulálható, befolyásolható lesz nálánál tanultabb emberektől.
A vallás egyedüli értelmes céljának és feladatának azt tekintem, hogy annak gyakorlója folymatosan jobb emberré váljon. Holtáig fejlődjön, és ez által földi életének vége örök életének kezdetét is magában rejtse. A szokások, a hagyomány alapú vallásos ismeretek gyakorlása eddigi tapasztalatom szerint önmagában nem teszi az önző embereket önzetlenekké, az erőszakosokat szelídekké, a szomorúakat boldogakká, a pletykálkodókat kevesebb beszédű igazmondókká, a büszkéket szerényekké, a zárkózottakat nyitottakká, a kegyetleneket vagy éppen az igazukért harcolókat másokkal szemben irgalmasokká, megbocsátókká, a fösvényeket adakozókká, a megvesztegethetőket becsületesekké. Pedig erre a változásra nagy szükség lenne, hogy szebb legyen a gyermekkor, több legyen a boldog család, ne legyen erőszakos - vagy arra példát mutató - film, könnyebb legyen a munkahelyre bemenni főnök vagy éppen beosztottként, az üdülés közben ne vesszünk össze egymással csip-csup apróságokon, a pénztáros ne csapjon be, ne pusztítsuk egymás egészségét, ne lopják el az államkasszát, a becsületes munkának legyen értéke, és ne az ügyeskedésnek. Vagy éppen ne tegyük teljes mértékben tönkre lakóhelyünket, a Földet. E pozitív változások nélkül senkinek sem jön el a Mennyország se ezen a földön, se odafönn, mert oda az önzés fertőzését annak királya sohasem fogja beengedni.
Olyan hitet, olyan vallást érdemes keresni minden embernek, ami EMBERRÉ teheti. Ahol nem csupán tanításokat hall, hanem ahol megtapasztalja, hogy jobbá lesznek az emberek, egymás felé jóindulatúvá, szeretetteljessé válnak. Nem egyből tökéletesek, de napról napra fejlődnek. Ahol nem csupán hivatkozási alapnak tekintik némely kérdésben Isten szavát, a Bibliát, hanem - egyenlőképpen, hangsúlyeltolások nélkü - minden versére és annak lelkületére odafigyelnek. Nem csak igazak, igazságot szeretők, rendkívüli áldozatokat vállalók akarnak lenni, hanem irgalmasok, együttérzők, szerető szívűek. Ahol nem csupán néhány sort emelnek ki Isten törvényeiből, hanem mindegyiket elfogadják és komolyan veszik. Ahol az igazság hangoztatása mellett a szeretet törvényét, és a kegyelem hangsúlyozása mellet a szív, a gondolkodás és az életvezetés folymatos gyakorlati fejlődését lehet tapasztalni. Ahol nem csupán az érzelmekre akarnak hatni, azután azonnali döntésre akarnak késztetni, hanem hagynak időt beérlelődni, érzelmileg és a meggyőződésben stabillá válni. Csak az lehet igaz hit, vallás, ahol szabadságot adnak az értelmes gondolkodáshoz, ahol időt hagynak a meggyőződés beéréséhez. Akik között megtapasztalható, hogy mindaddig vágynak Isten segítségére, támogatására, ameddig egy ember is él e fölodön, aki még megszólítható Isten országának meghívására.
Hogyan ismertem meg személyesen Istent?
Szüleim ebben a templomban (Jászkisér) reformátusnak kereszteltek. Emlékezetem óta jártam gyülekezetbe. 10 éves lehettem, amikor szüleim felnőtt keresztséggel csatlakoztak egy adventista gyülekezethez. Akkor már az államegyházügyi hivatal által elfogadott Adventista Egyházból kizártak mintegy félezer embert, szüleim velük ismerkedtek meg. Ez a kis lelkes csoport téli kertet épített Budapesten is, a 12. kerületben (imaház). 1975-ben a hivatalos egyházból azért zártak ki sok adventistát, mert az állam folyamatos felügyelet alatt tartotta az egyházak működését, a keresztségek számát. Ez pedig nem volt lelkiismeretileg elfogadható több testvéremnek. Többek között ez ellen emeltek szót, és ennek következménye volt a kizárás. Ebben az időben minden egyház szenvedett ettől a kettősségtől, és mindenütt voltak olyan kiváló jellemű emberek, akik szót mertek emelni az állam és egyház szétválasztása érdekében. Az Adventista Egyházban ez volt az a kis közösség, akiknek menniük kellett a "politikailag védett" közösségből.
Ebbe a budapesti gyülekezetbe kezdtünk el járni 10 éves koromban, ahol nagyon jó
l éreztem magam. Otthon sok konfliktus volt a családban, de a gyülekezet az iskola után harmadik otthonommá vált. Szüleim, főképp édesapám hat-hét évvel ezután elmaradozott a szombati istentiszteletekről, de én húgommal és öcsémmel ettől kezdve még lelkesebben tartottuk a kapcsolatot a gyülekezettel. A Bibliát iskolakezdés előtt el kellett olvasnom, mert megtanított apukán négy és fél évesen olvasni, 16-17 évesen már ismertem annyira, hogy el tudjam dönteni, hogy jó helyen vagyok-e. Több könyvét olvastam protestáns közösségeknek, a Jehova tanúinak. Nem láttam meg ezeknél az egyházaknál azt, hogy a Biblia, mint Isten kinyilatkoztatása valóban olyan fontos lenne számukra, mint például elődeiknél, Luther Mártonnál, Kálvin Jánosnál, Wesleynél, Spurgeon-nél... Szerettem énekelni, így énekelhettem a gyülekezet igényes és tehetséges kórusában, végignéztem sok keresztséget és egyre inkább azt éreztem, hogy nekem is döntenem kellene, vállalom hitemet Isten és emberek előtt.
Eközben kerültem főiskolára Jászberénybe, és végre kikerültem az erősen domináns nevelési
hatás alól. Most állt előttem az elmaradt kamaszkor kilengési lehetősége. Életem kis csónakja bekerült a változóan viharos, gyöngyökkel, korallokkal, zátonyokkal és néha veszélyesen barátságos csónakos társakkal népesült tengerre. Azt tudtam, hogy minden embert két erő próbál vonzáskörében tartani. Kollégiumi szobatársaim hívtak a többség által látogatott szórakozóhelyekre, és diákvezetőként "illett" is részt vennem ezeken az alkalmakon. Kétszer, háromszor elő is fordult velem, hogy több alkoholt fogyasztottam a kelleténél. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, és egy idő után nem is éreztem jól magam ezeken a fülsüketítő tivornyákon. Azonban vonzott a társaság, és diákvezető társaim is akkor örültek, ha velük tartok. Szombatonként jártam a gyülekezetbe. Ők mit sem tudtak hétköznapjaimról, és hála legyen az Úrnak, nem vontak felelősségre helytelen magatartásom miatt sem ekkor, sem ezután. Ő már akkor tudta, hogy elkötelezetten szembe fogok fordulni ezzel a többség által szimpatikus diákéletmóddal.
Tizenkilencedik évem felén egy keresztség végén odamentem Egervári Oszkárhoz, az általam nagyra becsült lelkészhez, és megkértem, hogy készítsen fel a keresztségre. Boldog volt, és én is nagyon örültem ennek a lehetőségnek. A keresztségre készülésem idején (fél év) még folyt kettős életem. Attól tartottam, ha kiszállok a diákok szabadidős szórakozásaiból, elszakadok a diákvezetői feladatoktól, amit nagyon szerettem. Sokat gyógyított önbecsülésem, értékességérzésem hiányosságain, nem szálltam el a büszkeségtől, nagy felelősséggel és becsülettel igyekeztem végezni. Az óvatosságomhoz mindig is hozzásegítettek szerényebb testi adottságaim. Huszadik születésnapom után kilenc nappal értelmi meggyőződésből csatlakoztam a Keresztény Advent Közösséghez, amit azóta sem bántam meg. De fiatal voltam. Ettől kezdve tanító szakos hallgató lévén gyermekeket is tanítottam a gyülekezetben. Keresztségem után még három-négy hónap telt el addig, ameddig végképp felhagytam a szórakozóhelyek józan látogatásával is. Hálás tapasztalattá vált számomra akkor, hogy ahelyett, hogy a diákvezetésből mellőztek volna, nagy többséggel választottak meg a hallgatók a Diákjóléti bizottság élére. Félévente 25 milló forintrol kellett döntenie az általam vezetett csapatnak. Máig megható élmény marad számomra Isten ilyen irányú gondviselése. Erről a munkáról írok még az életrajzi oldalon is.
Édesapám már gimnazista koromban több konfliktusba keveredett a gyülekezet munkatársaival, és attól tartottam, hogy bennünket sem fog engedni a közösségi alkalmakra. De ez soha nem következett be. Már az általános- és középiskolát váltó nyári szünetben dolgozhattam a konyhán a zempléni Bózsva településen. Itt volt a Közösségnek az első nagyobb létszámú Bibliatábora, ami mindez idáig működik. Nagyon szerettem ezt a munkát. És mivel pénzem nem volt üdülni, egy-két turnust dolgoztam, és utána ezeket lenyaraltam. Ezt a nyári munkát mindig megkaptam, és keresztségem után másfél évvel következett be egy újabb csoda. A szokásos konyhai szolgálatom egyik reggelije után a konyhaablakon határozottan jelezte felém Reisinger János, hogy: Tibor, neked gyermekeket kellene tanítanod. Azután 12 éven keresztül minden nyáron tanítottam a gyermekeket nyáron és év közben a gyülekezetben. 21 éves voltam, amikor megtarthattam az első imaórákat, és nem sokkal ezután ez első igehirdetéseket. Az igehirdetésekről 25 éves koromtól kezdve minden alkalommal a hallgatók részére kiadható vázlatokat, emlékeztetőket készítek.
1999 és 2000 nyarán az Úrtól ajándékba kaptam kétszer három hét szabadságot Németországban. Az első évben két a második évben már három gyermek napközbeni foglalkoztatását bízták rám. Az igazi megtérésemet ennek az időszaknak köszönhetem. Itt értettem meg és éltem át Jézus értem hozott áldozatát. Ekkor értettem meg és vált tudatossá bennem, hogy ezután emberekhez nem hasonlíthatom jóságomat, anyagi helyzetemet, fizikai és lelki terhelésemet, csak ahhoz, aki a tökéletes béke és szeretet honát hagyta ott értem. Aki jászolban állatok között, nagy szegénységben született meg, akit mind a mai napig sokan "jézuskáznak" karácsonykor - szerintem nem esik neki jól. Aki
ácsként keményen dolgozott harmincéves koráig, nem szégyellte a kétkezi munkát, azután szerte járt a zsidók országában, hogy betegeket gyógyítson, hogy nehéz szívűeket vigasztaljon. És azután csupa jó cselekedeteiért irigységből üldözték, majd kegyetlen halálra adták. Amikor kezeit a keresztfához szegezték, az ellenségeiért imádkozott, és rám is gondolt.
"Ugye Tibor, nem hiábavaló önkéntes áldozatom. Szeretnél te is jobb emberré válni, szeretnél te is inkább azok közé tartozni, akik szeretik a másikat és jót tesznek vele. Ha így döntesz fiam, akkor e világon hátrányod lehet, kevesebbre fogod vinni, irigyelni fognak, nem a gazdagságodért, hanem a velem való jó kapcsolatodért és azért, hogy örök élettel foglak megjutalmazni."
Igen, ott, ezen a vadászlesen valahol Bad Mergenheim mellett értettem meg Isten nekem szóló személyes üzenetét. És azóta sok nehézség ért és ér naponta, többen csúfoltak alattomosnak, sunyinak, szenteskedőnek, sértődősnek csúfolnak szeretetteljes határozottságomért, kimosolyognak néhányan hitemért. De boldog vagyok és az is leszek.
Az Úrtól kaptam feleségem, aki a magyar nyelv használatában is nagy segítségemmé vált. ÉLetet adott egyetlen csodálatos kisfiunknak. Írásos munkáimhoz adott fegyelmezett szöveggondozói munkájából sokat tanultam. Kötelességem fejlődni ezen a területen is. Azóta több gyermektanulmányt írtam, bibliai ismeretterjesztő előadásokat tartottam, és munkahelyem is a Közösség által fenntartott szociális intézményeknél adódott.
Szeretnék napról napra a hitben fejlődni, hogy Isten eszköze lehessek a szomorúak vigasztalásában, a tanácstalanok felvidításában, a betegek gyógyításában. Útjelző lehessek számodra is a mennyei haza felé.
